Search
  • Tímea Gulisio

Velencei álom

Updated: Apr 24, 2021


Gulisio Tímea beszámolója velencei útjáról


Nagyon meglepődtem, hogy nyertem a Beit Venezia nemzetközi pályázatán. Maximum kétezer karakteres, zsidó identitás témájú prózával, vagy cikkel lehetett indulni. Egy kollegám szólt, hogy pont nekem való. És tényleg: a Kibic Magazinban megjelent Antiszemita zsidók márpedig léteznek c. írásom pont beleillett a képbe. Még szerencse. Utálok pályázatokra írni, ha muszáj, valahogy nem jön az ihlet.


A nyeremény: egy hét Velencében, nem, nem a magyarban, az olaszban! Olaszba’, ahogy a felvágós tahók szokták mondani. És irdatlanul büszke voltam magamra, hogy én oda megyek. Aztán a végére a büszkeséget felváltotta a hála érzése…


A projekt tárgya a négy nyertes (rajtam kívül egy olasz fiúé, egy svéd, és egy lengyel, egy angol lányé) szöveg angolra ültetése volt. Ehhez mindegyikünk kapott egy kiváló fordítót. Én Anna Bentley-t. Csak az odaúton derült ki, hogy a magyarnak hitt útitárs valójában angol, de perfektül beszél magyarul. Szaktudásával és kedvességével nagyon sokat segített.


Miután túlestem az első sokkon (hogy az egyetlen magyar se magyar), gépünk lekéste a csatlakozást, így négy órát vártunk a bécsi reptéren, ahol nem volt wifi. Majd a repülő is jól megdobált minket, az még hagyján, hogy émelyegtem, kis híján kiömlött Anna teája és az én söröm (Sört adnak a repülőn? Igen!!!).


Légibetegségből tengeribetegségbe: a vízitaxi úgy ringatott, mint egy bölcső. Sötét is volt már, de mégsem aludtam el: a kicsi, koszos ablakon át néztem, ahogy átvisz egy másik világba. Cölöpök végtelen sora. Arcunkba csapó hullámot verő hajók. Rám is szóltak, hogy csukjam be az ablakot, mert veszélyes. Hát a sárkány barlangjába tartunk?! Mesevilág ez, a palazzók óriás tortákként feszítenek. Királyok, királynők, derékig a vízben.


Kiszálltunk, és vártam, hogy megérezzem a bűzt, amit annyian emlegettek. De nem éreztem mást, mint kellemes víz-és hal illatot.


Nem Mestrében szálltunk meg, mint a legtöbben, hanem Velence szívében, egy reneszánsz berendezésű, tágas lakásban. A franciaágy támlája kész freskó. A lámpa lábai aranyozott angyalok. Előkelő giccs. A tükrökben akárki lehetne, nem látszik az arcom.


A nyitóvacsorát lekéstük, így a vacsorát magunk oldottuk meg. Itt a polipsaláta kicsit sem rágós. Rá kellett jöjjek, az olaszok nem csak pizzán és spagettin élnek. Bár ezekből is bőséges a választék, itt minden a halakról és a tenger gyümölcseiről szól. Meg nagy örömömre: a sajtról és salátáról.


Nem feltétlenül időrendi sorrendben, és a teljesség igénye nélkül írom le az élményeket. Velencében mintha nem lenne idő. Az egész annyira valószerűtlen, hogy nem tudom, nem is akarom a szokott keretek közé szorítani.


Napjaink egyik fele a fordítási munkáról szólt. Nem irigylem a fordítókat. Megtalálni a helyes kifejezést valamire, akkor is, ha az a kifejezés a másik nyelvben nem is létezik. Előadásokat is hallgattunk, leginkább zsidóság és nyelv kapcsolatának kérdésében. Csoportfoglalkozások is voltak, leginkább az identitásunkról, - például, hogy ki a zsidó, mitől zsidó valaki – folyt a beszélgetés. Vezetőnk, Sarah Gluckstein gondos szervezésének köszönhetően a kellemeset sikerült összekötni a hasznossal. Giuseppe Balsamo egyetemi tanár megmutatta nekünk nemcsak a legjobb éttermeket, hanem az esti belvárosban is izgalmas sétákra vitt bennünket. Egy barátom azt javasolt, maradjak egy éjszakát Velencében. Mikor eltűnnek a turisták. Hallgassam meg a hely csendjét. Semmi autózaj, csak a hidak kagylólepte lábát verdeső hullámok, és a hajnalban próbáló filharmonikus zenekar. A San Marco téren egyszerre három kamarazenekar is játszott, turistacsalogató klasszikusokat és filmzenéket haknizva. Egy fiú az utcán hegedült, előtte kalap, tele apróval. Koldusok, elég sokan. Esőben ázó, szomorú harmonikás. Afrikai táskaárusok a Versace, Dior boltok előtt. Az olasz divat elképesztő, de természetesen nem a köznépnek szól.


Sehol a világon nem láttam a képzőművészetnek ilyen magas szintjét, mint itt. A kirakatokban maszkok, kerámia-és üvegcsodák. A hagyományok, modernizálva, aktuálissá téve, kicsit sem csorbulva. És persze mindennek az olcsó, szuvenír-verziója. A három eurós hűtőmágnesek a külvárosban már egy euróért kaphatóak. Képeslapot nem vettem, talán megbocsátják nekem, ha nem küldtem mindenkinek. Valamiért nem szeretem. Inkább a pestisdoki-maszkot, farsangi jelmezbe öltöztetve. Meg egy gobelin-utánzat hátizsákot, ami olyan giccses, hogy már menő. Velencében a giccs is szépséggé válik. Mintha a város hangulata és történelme mindent megdicsőítene-nemesítene. „No Mafia, Venezia Sacra”, hirdeti egy felirat. Velence szent. Van is elég temploma, minden térre jut egy-kettő.


A szabad napunkon megnéztük a San Marco bazilikát, a kereszténységnek eme fellegvárát. Bevallom kívülről jobban tetszett, mint belülről. A különböző korok és művészeti irányzatok rajta hagyták lenyomatukat. Bent lépni sem lehetett a tömegtől. A falak csupa arany.


Velence pompás, akkor is, ha ezt nem minden elfogultság nélkül mondom. Az egyetem előcsarnoka akár egy Casanováról szóló film helyszíne is lehetne. Látom őt, a legendás nőcsábászt legyezős hölgyek között. Táncolnak, cipőjük kopog a márványmozaikon. Ám nekünk be kell mennünk, a kis irodába, és fordítatnunk…


Magasztosság ide vagy oda, Velencében kajálni is jó. Fontos része a kultúrának! Az olaszok szeretnek enni, és ahogy azt vártam is, ezt hangosan teszik. Őket már csak a turisták múlják felül hangerőben. Ristorante Rosa Rossa, Ghimel Garden, Rosso Pomodoro, A Le Tole, Birraria la Corte. Mindegyik nagyon igazi olasz. Csak azokat a pezsgős italokat ne kínálgatnák annyit! Spriccer és Prosecco. Ki nem állhatom, de ez az én bajom. Maradok a mozzarellás és tonhalas salátánál, meg a kólánál és vörösbornál. Amit a tésztákkal művelnek, az művészet. Ha nem is vagyok tésztapárti, a borjúpofával és zöldségekkel tálalt verziónak nem tudtam ellenállni. (Viszont egy szépen csengő nevű előétel megerősített benne, hogy a szarvasgomba nem nekem való.) Szervezőnk, Shaul Bassi és családja is fenséges búcsúvacsorával lepett meg minket otthonában.


Még nem említettem, hogy először voltam Itáliában, pedig anyai nagyapám családja innen származik, Rómából. Odaképzeltem magasnak, hosszú kabátosnak képzelt alakját a velencei gettóba. Részt vettünk a szombatfogadáson, ahol a szertartás egy jelentős részét egy kisfiú vezette, teljes beleéléssel. A dallamok nem voltak ismerősek, egész mások, mint az eddig megszokottak. Kevésbé megjegyezhetőek, hangzatosak. Itt nem a zene, hanem a vallás az úr. Az arcok mintha középkori portrék lennének, lágyak, halványak, komolyak-nem e világból valók. Velencében öt zsinagóga van, ami a keresztény templomokhoz viszonyítva (de kár viszonyítani) kevés, a város nagyságához képest sok. Ebből mi kettőt látogattunk meg, és a zsidó múzeumot. Az első zsinagógában leginkább a bibliai témákat ábrázoló festmények fogtak meg: úgy oldották meg őket, hogy – mert a vallás tiltja - nem ábrázoltak embert. Azért elég bizarr az Édenkert fája Ádám és Éva nélkül, Noé bárkája Noé nélkül.


A második zsinagóga, a Scuola Canton bimájának diófa-korlátai káprázatos remekművek. Innen dobták a tárgyakat a vízbe Ros Hashánakor.


Velence praktikusságból felfele építkezett. A házak közel vannak egymáshoz, szűk sikátorokat képezve. Ezek arra jók, hogy eltévedjünk bennük. Ha Annánál nincs térkép, egészen elvesztünk volna a városban. Sok lépcsősor egyenest a vízbe vezet. Brr! A rá telepedett hínártól könnyű elcsúszni. Pedig itt csak gyalog lehet közlekedni, a főbb útvonalakon hajóval. Hajóról árulják a zöldséget, hajóval mennek iskolába és dolgozni. Hajó viszi a szemetet is, külön napokon a fémet, műanyagot, egyebet. Itt nagyon szigorúan veszik a szelektív hulladékgyűjtést. Velence „zöld” város, az abc-ben lebomló szatyorban adják a gyümölcsöt.


A halakat nem feledhetem. Ahogy kiterítve, tátott szájjal merednek egy rakás rák és polip között. Szemük üveges. Ázsiai turisták szelfiznek velük. Sirályok lesik, mikor esik le valami. Na, itt van halszag! Ezt vártam. Tömény olasz piac-aroma. Fűszerek, amiket még csak szárítva láttam, frissen, ropogósan meredeznek. Igaz, ősszel a paradicsom itt is íztelen, de legalább a sajt nem csízió.


Megnézném Velencét turisták nélkül, a nagy forgatag az itt lakóknak sem tetszik. Ám ebből élnek. Szinte mindenki vendéglátással, vagy hajókkal foglalkozik. Ha itt maradnék, nem lehetnék más, mint kézműves, pincérlány, vagy szállodáskisasszony. De az sem, mert nem beszélek olaszul. Ők meg – a többség – nem beszélnek angolul.

Az olasz nők feltűnően szépek. Vannak természetes és „mesterséges” szépségek, ez utóbbi a felsőbb társadalmi osztály sajátja. Olyan, mintha a régi nemesasszonyok még mindig köztünk járnának. Csak lecserélték az abroncsos szoknyát Guccira. Velencében egyszerre éreztem magam szerencsés kiválasztottnak és egy jelentéktelen halacskának a lagúnában…


Nem lehetett kihagyni az éppen zajló velencei biennálét sem. Bár csak néhány pavilont láttam, sok fotót elkattintottam, és azt kívántam, bárcsak a magyar tárlatok is ilyenek lennének. Ilyen nagyszabásúak, színesek, nyitottak. Az idei biennálé tematikája a gender volt, a tárlatvezetést egy nagyon tájékozott és szimpatikus, rózsaszín körmű fiatalember tartotta. Legnagyobb benyomást egy olyan, üvegburával körülvett szerkezet tette rám, ami agresszív dinoszauruszként forgott és rázta a „fejét”, miközben leginkább egy utcasöprő masinára emlékeztetett, és sötét bordó festéket sepert-fröcskölt. Érdekes volt még a másik mozgó installáció, a magától nyíló kapu, ami nagy csattanással verte le a kiállító terem vakolatát. Sínre mozdony helyett állított tehén, láb nélküli női modell, kettős portré, ahol mindkét szereplő ugyanaz a személy (gyerekként és felnőttként).


Bizarr művészetben nemcsak az imént említett belga pavilon, maga Velence sem szenved hiányt. A vicsorgó, rémisztő maszkokon túl ott az a bizonyos bolt, aminek cégére egy kirakatba állított meztelen férfibábu. És szépen megfér a templomok árnyékában. Rabbik, apácák, művészek, diákok, melegek, kutyák, gyerekek. Velence, a régi, és a korral haladó város. Nem hasonlít semmihez. Külön törvényei vannak. Túl szép, hogy békén hagyjuk.


Kaptunk ajándékba pár nyárias napot, aztán beköszöntött az ősz. Ami itt is nyirkos, és szürke. Legalább ezt az arcát is láttuk. Jól megfáztam, így egy hétre jogosan vontam ki magam a forgalomból. Hogy itthon, az ágyban emésszem meg mindazt, amit láttam, átéltem. És ahányszor lázálmomból felébredek, alig hiszem fel, hogy egy az egész – igaz volt. Túl édes, mint a cukrászdai Velencei álom. Amint lehet, repetázok.

1 view0 comments