Search
  • Tímea Gulisio

A varázserdő

Updated: Apr 24, 2021


Tíz, tizenegy éves lehetek, általános iskola negyedik osztályos. Szüleim beírattak a kisújbányai kézműves táborba. Nincs hozzá sok kedvem, az előző táborozás emléke még mindig kísért, „pucér csaj”-nak csúfolnak, mióta a fiúk ellopták a ruháimat, én pedig kétségbeesetten rohantam végig a tábor udvarát, pucéran az egész a,b és c osztály előtt. Különben is utálom a táborokat. Az effajta faházakban mindig hideg van, penészszag, bogarak, és gyerekek. Mindebből egyedül a bogarakkal vagyok jóban.

A tábori foglalkozásokat Piri néni tartja, akit ki nem állhatok. Pedig állítólag jövőre ő lesz az osztályfőnökünk. Piri néni középkorú, rövid barna hajú, szemüveges, nagyfenekű, átlagos tanár, aki csak az átlagos gyerekeket szereti.

Az agyagozás tetszik, akkor is, ha előre tudom, hogy az edényeinket nem lesz módunk kiégetni, ott fognak megszáradni, szétrepedni a tábor egérrágta polcain.

- A mai program csuhéfonás! – közli negédesen Piri néni, úgy, mint ahogy a doktor bácsi azt ígéri, nem fog fájni. – Éles kukoricacsuhé, ami véresre sebzi a kezem. És az eredmény: idétlen, döglött lepkeszerű végeredmény.

Több se kell nekem, rohanok az erdőbe. Kisújbánya a Mecsek híresen szép kirándulóhelye. A patakban minirákokat keresek, de egyet sem sikerül elkapnom. Letérek a turistaösvényről, az érdekel, ahol az állatok járnak. A

szúrós ágak utat engednek, befogadnak. Csipkebogyót eszem, viszket tőle a nyelvem. Majd ahogy az a mesékben lenni szokott, hirtelen besötétedik és eltévedek. Furcsa, hogy még nem keresnek. Nem kiabálják kétségbeesetten a nevem. Most még Piri néni hangja is jól esne. Fázom és éhes vagyok. Már biztos vacsoráznak. Bográcsgulyást. Zsíros, de meleg, laktató. Mint a tábori takaró: koszos, nehéz, de körülvesz, elaltat.

Merről jöhettem? Megvan! De nem, az a nagy fa nem volt itt. Fényt látok, talán egy autó lámpája. Egy erdész, aki majd visszavisz a táborba. Közelebb megyek. A fénykör egyre nő. Egy tisztáson vagyok. Lábam alatt puha, élénkzöld mohaszőnyeg. Itt mintha nyár lenne: meleg van, és érik a szamóca. Egymás után kapkodom be az édes szemeket. Mekkora gombák! Hallottam már tehénfej nagyságú pöfetegről. Ám ez itt csiperke, vargánya. Hatalmasan, illatosan dagadnak ki a földből. A virágok, mint óriás lámpaernyők harangoznak. Ember nagyságú a zsurló. Egy sün néz rám csillagszóró szemeivel. Nem gömbölyödik össze. Nem fél a róka sem. És én sem, hogy esetleg veszett lehet. A földre ülök, lehunyom a szemem. Kicsi életek menetelnek vég nélkül körülöttem. Egy nagy boldog nyüzsgés része vagyok, egy színes, illatos szőttesé. Legszívesebben örökre itt maradnék. Ez az a hely, amiről a keresztanyám beszélt. Ahol minden jó, ahol a bárány és oroszlán együtt heverész.

Egy hófehér őzsuta, mint fénylő, áttetsző jelenés vonul végig a réten.

Már nem emlékszem, hogy kerültem ki ebből a másik világból. A Paradicsomból? Az őstörténet egy korábbi szakaszából? Egy délutáni álomból? Én mégis azt gondolom, egy másik dimenzió volt.

Kilátástalan helyzetekben ezen a tisztáson találom magam. Ezen a mohaszőnyegen ülök, ez a béke takar be most is. Mikor nem tudni, mi marad, ha levesszük a maszkot.

Az erdei tisztás, az őz, a sün, a gombák akár egy bábelőadás díszletei is lehetnének. Talán az egész csak mese.

Nem vagyunk szabadok. Nem léphetünk ki nyolc után. Nem mehetünk moziba a szerelmünkkel. Még jó, hogy más dimenziókban nem érvényes a kijárási korlátozás.

2 views0 comments