Hajnali ötkor, az udvaron, a postaládánknál.
- Maga itt lakik? – kérdezi a sötét alak.
- Én igen. Hát Ön?
- Én nem.
- Vár valakit?
- Magát.
- Miért?
- Anyukám ügyében jöttem.
- És ki ő?
- Azt nem árulhatom el.
- De mit üzen?
- Mindegy. Hagyja őt békébe’, ezt én mondom!
- Nem az én gyerekem áll az édesanyja ajtaja előtt.
- Magának nincs is gyereke – mikor meglátom, azt kívánom, bár maradt volna az árnyékban.
- Tényleg nincs. De ha lenne, megtanítanám orrot törölni. Ne a nyakkendőjébe. Különben is, hova megy ilyenkor? Temetésre?
- Ide jöttem. Anyukám mondta, hogy legyek elegáns.
- Virágot nem küldött?
- Engemet küldött.
- Hát, beszélni sem tanította meg.
- Ne bántsa az anyukámat!
És már a könnye is folyik. Nem az a baj, hogy egy felnőtt férfi sír, hanem ahogy. Artikulálatlanul üvölt:
- Ő az én anyukám, csakis az enyém!
- Nem is az enyém. Hacsak nem volt egy parazita ikertestvérem.
- Ne viccelődjön, ez élet-halál kérdése!
- Nem lehet, hogy eltévesztette a házszámot?
- Nem, az anyukám megmondta a címet.
- Ha ő tudja, hol lakom, miért maga van itt?
- Mert csak úgy nem ad pénzt. Meg kell dolgoznom érte.
- Maga pénzért kémkedik a saját anyjának?
- Gondolja, hogy ingyen szobrozok itt órák óta?
- Úgy látom, szereti, az édesanyját. Akkor?
- Szeretem! És nem adom! És a pénzét sem!
- Nem kell se ő, se a pénze!
- Anyukám se? – kérdezi csalódottan.
- Azt sem tudom, ki az.
- Szívesen bemutatom. Lehetne egy ajánlatom?
- És mi lenne az?
- Minden hétvégén elviszi az anyukámat, én pedig adok tíz százalék jutalékot a zsebpénzemből.
- És legalább jól néz ki a mama?
- Hát, állítólag rá hasonlítok.
- Akkor nem tartok igényt rá.
- Ötven százalékér’?
(2021)