Alku

Hajnali ötkor, az udvaron, a postaládánknál.

- Maga itt lakik? – kérdezi a sötét alak.

- Én igen. Hát Ön?

- Én nem.

- Vár valakit?

- Magát.

- Miért?

- Anyukám ügyében jöttem.

- És ki ő?

- Azt nem árulhatom el.

- De mit üzen?

- Mindegy. Hagyja őt békébe’, ezt én mondom!

- Nem az én gyerekem áll az édesanyja ajtaja előtt.

- Magának nincs is gyereke – mikor meglátom, azt kívánom, bár maradt volna az árnyékban.

- Tényleg nincs. De ha lenne, megtanítanám orrot törölni. Ne a nyakkendőjébe. Különben is, hova megy ilyenkor? Temetésre?

- Ide jöttem. Anyukám mondta, hogy legyek elegáns.

- Virágot nem küldött?

- Engemet küldött.

- Hát, beszélni sem tanította meg.

- Ne bántsa az anyukámat!

És már a könnye is folyik. Nem az a baj, hogy egy felnőtt férfi sír, hanem ahogy. Artikulálatlanul üvölt:

- Ő az én anyukám, csakis az enyém!

- Nem is az enyém. Hacsak nem volt egy parazita ikertestvérem.

- Ne viccelődjön, ez élet-halál kérdése!

- Nem lehet, hogy eltévesztette a házszámot?

- Nem, az anyukám megmondta a címet.

- Ha ő tudja, hol lakom, miért maga van itt?

- Mert csak úgy nem ad pénzt. Meg kell dolgoznom érte.

- Maga pénzért kémkedik a saját anyjának?

- Gondolja, hogy ingyen szobrozok itt órák óta?

- Úgy látom, szereti, az édesanyját. Akkor?

- Szeretem! És nem adom! És a pénzét sem!

- Nem kell se ő, se a pénze!

- Anyukám se? – kérdezi csalódottan.

- Azt sem tudom, ki az.

- Szívesen bemutatom. Lehetne egy ajánlatom?

- És mi lenne az?

- Minden hétvégén elviszi az anyukámat, én pedig adok tíz százalék jutalékot a zsebpénzemből.

- És legalább jól néz ki a mama?

- Hát, állítólag rá hasonlítok.

- Akkor nem tartok igényt rá.

- Ötven százalékér’?

(2021)